A GÉZAGYEREK avagy: A láthatatlan Tizenkettedik szereplő (Kolozsvár)

A játék- és a nézőtér kialakítása első pillantásra szokatlannak tűnik, ugyanis a rendező(k) a terem teljes szélességét kihasználva, a középkori misztériumjátékok kocsiszínpadára emlékeztető módon, egymás mellé állítva rendezték be a különböző jelenetek díszleteit. A néző- és a játéktér nincs egymástól elhatárolva, úgyhogy testközelben folyik a játék. Ugyanígy, a teljes színpadkép sincs felbontva: egymásba folynak a vegyesbolt, a kocsma, a kőfejtő, a Gézáék lakásának, valamint a Szomszéd házának díszletelemei. Ám ez mégsem zavaró, mivel a jól megkomponált színpadi megvilágítás mindig éppen oda tereli a figyelmet, ahol a cselekmény aktuális akciója zajlik.

A díszlet egyszerű, ugyanakkor részletekbe menően, aprólékosan kidolgozott. Egy olyan világot ábrázol, ahol valamikor, valamiért megállt az idő. A falusi vegyesbolt polcain minden megtalálható: konzervek, savanyúságok, édességek, italok, ruhanemű. A lámpa mellett, stílusosan, az elárusítónő kiteregetett bugyijai száradnak.

A kocsma polcain olcsó italok sorakoznak, de vendégcsalogatónak, a polcrendszert karácsonyi angyalhaj díszíti.

A kőfejtő zsákokkal, szakadozott fóliával bélelt bejárata mintha a pokol tornáca lenne: valahogy érzi az ember, hogy oda nem szívesen tenné be a lábát. A Gézagyerek őrhelye, egy, a teniszmérkőzéseken használatos bírói emelvényt idéz: magas létra, ülőkével a tetején.

Gézáék szobája, a múlt rendszerből ottfelejtett tárgyak múzeuma: fő ékessége egy kézzel vart falvédő, kék angyalkákkal. A Géza heroizált apjának fényképe, mint oltárkép függ a falon.

 A Szomszéd portája, a kis paddal, olyan hely, ahol pletykálkodni lehet és ahonnan jól szemmel tartható az egész környék.

 A szereplők, akik belakják e teret, jelmezükkel és karakterükkel teljesen beleillenek az ábrázolt képvilágba.

Marika, a bolti eladó (Sándor Zsuzsa) a tipikus falusi kislány, aki „vitte valamire”, hiszen állandó és viszonylag kényelmes állása van, úgyhogy még időnként azt is megengedheti magának, hogy szórakozni járjon a falusi kultúrházba. Munkaidőben úgyis jól ki lehet pihenni az előző éjszaka fáradalmait.

A kocsma örökös lakói, Krekács Béla a „kocsmai ember” (Szabó Tamás) és Vízike, azelöregedett kocsmai nő  (Kolozsvári Alida) az idült alkoholizmus kórképei. Béla pufajkája, lyukas nadrágja és füles sapkája, valamint Vízike szakadt harisnyája és ordénáré „eleganciája” tükrözi a társadalmi helyzetüket: Béla segélyből teng, Vízike pedig hivatásos prostituált, avagy stílszerűbben: a falu kurvája.

Banda Lajos (Kiss Dávid) és Herda Pityu (Simon Csaba) e világ középosztályát képezik: mindketten a kőfejtőben dolgoznak, minden reggel másnaposan mennek dolgozni, munka után kocsmáznak, kocsmázás után pedig hazamennek megverni a feleségüket. Életpályájuk így forog körbe egy pontban, szakadatlanul. Nem értik a világot, amelyben élnek, a valóságról pedig csak mozaikképek töredékei jutnak el a tudatukig. A két gumicsizmás, munkaruhás figura tulajdonképpen egy alak is lehetne (számottevő különbség kettőjük között az, hogy egyikük minden nap tokaszalonnát eszik, míg a másik napraforgómagot uzsonnázik), viszont a megkettőzésük számtalan helyzetkomikumot szül és a közöttük zajló párbeszéd (voltaképpen a semmiről) az előadás gerincét képezi. 

 A Szomszéd férfi  (Nyitrai Zsolt) és a Szomszéd nő (Péntek Borbála) egy kisiklott életpálya megtestesítői. A tehetetlenség és az örökös várakozás valamiféle csodára, amely visszahozná a szebb napokat, amikor a férfinek még állása volt a kőfejtőben, tönkretette a házasságukat is. A frusztrációk, az ideges kitörések, az állandó gyanakvás, az elzártság és a bezártság (vadul ugató, harapós kutyák hada őrzi a házukat) a jellemzőik. Jelmezük, játékuk utal arra, hogy még próbálnak megőrizni egy, a múltban elért nívót, ám életük az erkölcsi és a társadalmi lejtőn már visszafordíthatatlanul megindult lefele. 

Laci bácsi  (Tófalvi Dávid), aki főnök a kőfejtőben, és Karesz (Benedek Gábor), a buszsofőr a „kiemelt káderek”, a sors szerencsés flótásai, akik csak érintkeznek a kőfejtő és a falu elszigetelt világával, de nem tartoznak hozzá. Karakterük híven tükrözi e viszonylagos felsőbbrendűségüket.

Rózsika néni (Fóris-Ferenczi Johanna), a Gézagyerek anyja, a kiszolgálatott, támasz nélküli özvegyasszony, akit ráadásul egy fogyatékos gyerekkel is megáldott a sors. Talán éppen a Géza ártatlansága és lelki tisztasága emeli fel őt is e világ fölé.  Nem csak az őket körülfogó nyomort látja, de túl tud tekinteni ezen, és még tud hinni, mer remélni egy pozitív változásban.

A  Gézagyerek (Polacsek Péter), a csökkent szellemi képességű autista férfi, gyemeki tisztaságánál fogva, e zárt világ egyetlen reménysége, amolyan groteszk Megváltó, akihez elér ugyan a környezetének szennye, de benne mindez átkonvertálódva, tisztára tud mosódni. Látja a hibákat, de nem ítélkezik, hanem igyekszik mindenből kiemelni a szépet, az értéket és az emberit.

A szereplők, egy társadalmi görbe különböző pontjain állnak: a legfelsőbb kasztba tartoznak Laci bácsi, a főnök, Karesz, a buszsofőr és Marika a bolti eladólány. Ám perspektivikusan a sorsuk bizonytalan és lefele mutat: Laci bácsit bármikor kirúghatja a Német vállalkozó, Karesznek akármikor széteshet az autója, amelyet csak a csoda tart egyben és a falusi vegyeskereskedést is a csőd fenyegeti, hiszen az egyetlen törzsvásárlója Rózsika néni (kenyér, párizsi, vaj: mindennapi betevő a Gézagyerek számára). A munkahely megszűnte pedig egyenes utat jelent a következő, alacsonyabb stációba, a Banda Lajos és a Herda Pityu szintjére, akik napszámosként tengetik kilátástalan életüket a Német befektető és a Laci bácsi jóvoltából. A munkanélküliség állóvize a Szomszéd férfi és a Szomszéd nő tartózkodási helye, amolyan testi-lelki purgatórium. A végállomás a „kocsmai ember” és az „elöregedett kocsmai nő” szintje, ahonnan már nem vezet út semerre, viszont minden szereplő ebbe az irányba halad. A Gézagyerek, és közvetve az anyja, Rózsika néni is kiválasztottak, akikkel megtörtént a csoda: sorsuk, ha pillanatnyilag is, de jobbra fordult azzal, hogy Géza megfigyelői állást kapott a kőfejtőben. Hogy mennyi pénzért dolgozik, az fel sem merül, még Rózsika néni sem tudja, hogy mennyi lesz a Géza fizetése. A fontos a változás: Géza, a szellemi fogyatékos fel- és kitört a megszokott világából, a konyhából, ahol a fekete-fehér mintás linóleum kockáit szokta számolni nap, mint nap. Most már a kőfejtőben, a futószalagon sorjázó köveket nézheti napszámba. Hogy a kettő nagyjából ugyanaz a tevékenység? Nem, mivel az előző csupán időtöltő kényszercselekvés volt, míg az utóbbi felelősségteljes munkakör. 

A drámai cselekmény monotonitásába a változást, a drámai fordulatot, a Gézagyerek kegyetlen megtréfálása hozza. „Színház a színházban” jelenetként, Géza munkatársai megrendeznek egy durva viccet: elhitetik Gézával, hogy halálos baleset történt a kőfejtőben, amiért közvetve talán ő is felelős. A tréfa eredetileg jó célt szolgált volna. Kifundálói úgy vélték, hogy valami változatosságot vinne a Géza lélekölő munkájába és ráébresztené arra, hogy mennyire fontos az, amit csinál: megfigyelői tevékenysége életeket menthet. Ám az otromba vicc fordítva sült el: Gézát visszavetette előző állapotába, a konyhai fekete-fehér kockák számlálásához, ahonnan a Csoda folytán emelkedett ki. A megnyíló kör újra bezárult, mintegy bebizonyítva, hogy ebből a világból nincs menekvés, soha, sehova.

 Háy János drámájának nyelvezete finoman fogalmazva naturalisztikus, durván fogalmazva pedig trágár. Nem egy cizellált színpadi, drámai nyelvezet, hanem olyan, mintha gyorsírással jegyezte volna le a szerző a kocsmában, a buszmegállóban, vagy a kőfejtőben elhangzott replikákat. Viszont éppen ez a technika teszi a szerepeket roppant élővé és karakteressé. A drámának ugyanakkor van egy ki nem mondott, meg nem mutatott transzcendentális síkja is. Nem hiába nevezi a szerző „Istendrámának” a művet, mert valóban az. Láthatatlanul és megfoghatatlanul, a szürke, kiábrándító valóság fölött ott lebeg Isten, aki még megjavíthatja és meggyógyíthatja az itt ábrázolt elromlott világot. A Gézagyerek az egyetlen szereplő, akinek átjárása van a valós és a trancendentális sikok között. A lenézett, semmibe vett szellemi fogyatékos egyfajta sámánként, közvetítő az elesett emberek és az Isteni szellem között. Az egyetlen reménység, a bárány, a Megváltó ő.

Kocsis Tünde és Solymosi Zsolt rendezésében a darab életerős, életízű és életszagú, valós és hiteles előadássá állt össze, olyan produkcióvá, amely bárhol, bármilyen színpadon és bármilyen közönség előtt megállja a helyét. Messze túlmutat az iskolai amatőr színjátszás nívóján azzal is, hogy látszólag mindent megmutatnak, mindent kimondanak, és mégis éreztetni tudják a nézővel a legfontosabbat, azt, hogy láthatatlanul, és kimondatlanul, valahol az előadás jelmezeken és díszleteken túli szférájában ott van a hiányzó, a legfontosabb Tizenkettedik szereplő is, aki nem más, mint maga az Isten.

Végül, de nem utolsó sorban kiemelném Pálfi Csaba és Mátyás-Metz Dávid fénytechnikusok és Bartha Edgár hangvezérlő hihetetlenül pontos, kiszámított, és összehangolt, profi szinten nyújtott munkáját. Az előadás ősztől lesz látható több alkalommal is a kollégium dísztermében.

 

K. Kovács István

 

Bíró István fotóművész kiváló fotói az előadásról megtekinthetőek a :http://biroistvan.eu/gezagyerek/ honlapon.