Interjú Zsehránszky István színikritikussal a PADIFról

VK: Milyen tematikájú előadások szerepeltek hangsúlyosabban az idei fesztivál programjában? Milyen kérdések, félelmek foglalkoztatják ma a fiatalokat? Hogyan jelentek meg ezek a szorongások, illetve a diákok személyisége az idei fesztivál színpadán?

ZsI: Az idei PADIF fő témája a helyét kereső gyermek, a magára hagyott gyermek és a magára hagyott fiatal. Érdekes módon ez foglalkoztatja mindkét korosztályt: a gimnazistákat is, és a kisdiákokat is. És szinte mindenik előadás rendkívül éles figyelmeztetés: világunk tele van magára hagyott gyermekkel, aki szemünk láttára válik testi és lelki ronccsá, igazi cselekvések helyett pótcselekvésekben és pótcselekvéseknek élő, örökké csak kompenzáló emberré. Ez lenne a jövő? Ezt készítjük elő?! Ilyen emberek népesítik be maholnap a Földet? Hátborzongató! No és persze megjelenik, és a legtöbb előadásban állandóan jelen van a gyermekével nem törődő, azt semmibe vevő szülő. Aki állandóan hajt valamiért: pénzért, karrierért, minden gondot messzire elkerülő kényelmes életért; a gyermekét már születése pillanatától másra bízza, naponta nő közöttük a válaszfal, amíg akkora lesz, hogy már nem is látják tőle egymást. És a magára hagyott gyermek roppant kritikus szemmel nézi a felnőtti világot, s nemcsak a szüleit, de a papot is, az orvost is, az oktatót is – mindenkit. S hovatovább odajut, hogy már senkinek sem hihet, senkinek sem hisz. Talán egy következő PADIF-on az lesz majd a téma, hogy kinek hihetünk még ezen a világon.

 

VK: Mitől és hogyan tud újra és újra frissülni és megújulni a diákszínjátszás?

ZsI: A diákszínjátszás csak attól tud megújulni, felfrissülni – illetve állandóan friss, érdekes és érvényes maradni – ha önmagát adja. Vagyis nem az irodalomtörténeti anyag szemléltetése, nem a tanár által kirótt feladat, hanem a diák érzelmi, értelmi, szellemi és fizikai magnyilvánulása. Ha a diák a színpadon azt nyújthatja, amit valamilyen módon megélt – lehet, hogy közvetlenül, lehet, hogy másokat látva, ahogy a világot önmagán átszűrte, és meg akarja mutatni, mondani akar valamit róla. Meg akarja mutatni azt, ami számára nevetséges, fájdalmas vagy szórakoztató, de nem hagyja őt közömbösen. Nem tud elmenni mellette, úgy mint a felnőtt, aki mindig csak a hasznot nézi, mindig csak a praktikust kedveli. Attól lesz hiteles, például, hogyha hagyják, hogy az olvasmányaiból a diák maga válogassa ki azt, ami az érdekes, és hagyják, hogy megmutassa azt, amit ő tart érdekesnek. Vagyis ha szabad utat engednek annak, ami a diák lelkében és a diák agyában megvillan – és engedik, hogy azt meg is mutassa társainak, a nézőknek, végsősoron a világnak. És ha tanítják, segítik ebben az mindenekelőtt azt jelenti, hogy elhárítják előle az önkifejezési akadályokat, pallérozzák a diák nyelvi kifejezési készségét, a színpadi megjelenését, hogy az valóban színpadi jelenlét legyen – vagyis helyzetbe hozzák, segítik, hogy kapcsolatot alakítson ki, és ami a legfontosabb, hogy állandóan kapcsolatban legyen a többi szereplővel, a helyzet összetevőivel stb. Hogy valóban éljen a színpadon, és valóban játsszon! Ha pedig megszakad a kapcsolat, kapcsolaton kívül kerül, annak legyen valami oka, valami értelme. Könnyen rávezethető erre a diák, ha a szikra felvillan benne. Ehhez a szikrához kell a jó csiholó, a színjátszót segítő szakember. Hogy a diákszínjátszó eljusson a színház csodájáig. És lehetőleg szemünk láttára tegye ezt.


VK: A diákszínjátszásnak nincs intézményesült háttere, motorjai a megszállott, lelkes tanárok és diákok. Lehet-e a továbbiakban is csupán az ő áldozatkészségükre, erejükre építeni?

ZsI:  Ami túl van intézményesítve, az már eleve halott. Tudnunk kell, hogy mit akarunk tenni, és azután keressük vagy hozzuk létre a kereteket. És amikor megszállott, lelkes tanárokról vagy diákokról van szó, én nem beszélnék áldozatkészségről, hanem inkább önmagvalósításról. Valóban segíteni kell őket, hogy eljussanak a közönséghez. De e tekintetben az intézményes keret már az út vége... Sokkal fontosabb ennél az önszervezés és az önszerveződés. Az olyan egyéniségek előtérbe kerülése, akik örömüket lelik abban, hogy a diákjuk, Bodea György tanár úr esetében pedig mondhatjuk azt is, hogy az erdélyi magyar diákok színpadra kerüljenek és megmutassák önmagukat. Erről szól, többek között, a PADIF tizenöt éves története. Bodeát semmilyen intézményes keret sem helyettesítheti.

 

VK Van-e olyan dolog, ami egyedivé teszi a PADIF-ot?

ZsI: Talán az, hogy itt mindenkit komolyan vesznek. Értékelik azt, amit hozott. A rendezvényt nem borítják el a külső szempontok. E tekintetben tiszta, és ezért jó, többek között. Ami pedig a jövőt illeti, a szervezők odafigyelését át kell ültetni lehetőleg minden résztvevőbe. Például az egyik csoport már másodszor hozta el a PADIF-ra azt a két szellemes és gyönyörűen táncoló cigány fiút. Erdélyben a cigányok is, akárcsak a magyarok vagy a románok állandó jelenlévők. Sajnos, a németek már csak az általuk emelt épületek, várak, templomok, az általuk alapított városok révén vannak jelen, ők személy szerint hiányoznak, bár új hazájukból állandóan visszakívánkoznak. Nehogy ez történjék velünk is... Milyen jól éreznék magukat a PADIF-on a Partiumban élő cigányok, ha ott eljátszanák például az eredetmeséjüket, a Zurinkát, ahogy azt Alina Nelega megírta. (A darab hozzáférhető románul is, magyarul is, sőt volt roma nyelvű elődása is a Marosvásárhelyi bábszínházban.) Miért nem szerezzük meg neki ezt az örömet? Jó lenne azt is látni, hogyan tettük hontalanná a szászokat és a svábokat, ahogy az a Sváb passióban vagy a Sold out-ban látható. A románokra odafigyelünk – sok Caragiale-adaptáció látható, de a mai, a fiatal román írók darabjait is kézbe kellene venni, mert meglehet, hogy életanyaguk alapján nagyon közelállnak a mai diákhoz. Szóval, az odafigyelés erre is kiterjedhet.