Molnár János

                   

Születési dátum, hely: 1957, Makfalva, Maros megye

Végzettség: Mérnőki, Teologiai, Informatika

Jelenlegi munkahely: Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont, Kovászna

Elérhetőség: moljan2000@yahoo.com, moljanos@freemail.hu                

Az irányított társulat neve: Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad

A társulatot támogató iskola/egyesület neve: Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont, Kovászna

 

Rendezett művek, díjak: 

A Diákszínpadot 1972 és 1993 között Gazda József  irányította, Molnár János, az iskola informatika szakos tanára, 1993-tól vette át a vezetést. Az új vezető egyúttal egy újfajta stílus meghonosítója lett, a szövegközpontú előadások helyett a mozgásra, testbeszédre összpontosító, azt előtérbe helyező darabok születtek. Elsőként Tamási-darabok kerültek színpadra.

Az Ördögölő Józsiással 1994-ben Magyarországon, Zsámbékon szerepeltek az Amatőr Színjátszó Fesztiválon.

Tamási Áron Ősvigasztalás darabját a rendező a rituális színház eszközeinek felhasználásával vitte színre, elnyerve az Országos Diákszínjátszó Fesztivál (ODIF) nagydíját 1995-ben. Ettől az évtől alakult ki testvériskolai kapcsolat a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma-szakos diákjaival, akik azóta is rendszeresen ellátogatnak Kovásznára, és akikhez  a Diákszínpad tagjai is a műsoron levő darabokkal Debrecenbe utaznak.

Az Ősvigasztalást követően 1997-ben Illyés Gyula: Dupla vagy semmi című darabját játszták, elnyerve a Kovászna megyei Diákszínjátszó Fesztivál nagydíját. A darabbal magyarországi és szlovákiai turnén vett részt a csapat. Ezután a rendező figyelme az abszurd, groteszk esztétikai minőségeket hordozó darabok felé irányult. Az Örkény István: Egyperceseiből összeállított groteszk játék 1999-ben ODIF – nagydíjat hozott a csoport számára, a Páskándi Géza darab pedig Külső zajok, avagy Kopa úrtól nem kell félni harmadik díjat nyert szintén a diákszínjátszók országos szemléjén (ODIF) 2000-ben.

Kosztolányi Dezső: Sakkmatt című novellája alapján készítettük el pszihodramatikus játékunkat. Ezzel a darabbal a csapat részt vett a Nagyváradon megtartott Erdélyi Diákszínjátszó Fesztiválon (EDIF) 2001-ben. és első helyezést nyert.

 

További előadások:

Páskándi Géza: A sor, 2002

Madách Imre: Az ember tragédiája, 2003 („okos” dolgozatok aranyköpései alapján) (ODIF II. hely)

Örkény István: A halál olyan, amilyen, 2004

Páskándi Géza: Őszinte pillanat című összeállítása, 2005

Örkény István: Niagara nagykávéház, 2005

A Tündérvár legendája (feldolgozás a legenda alapján), 2006

Lázár Ervin: Kócember kócszerelme (ODIF III. hely, PADIF I. hely, 2007)

Lázár Ervin: A bolond kútásó, 2008

Lázár Ervin: Tulipán (PADIF II. hely , 2008) 

Magyari Lajos: „…az utat én akartam, mert engem akart az út” (Kőrösi Csoma Sándor emlékére), 2008

Tasnádi István: Tranzit (PADIF II. hely, 2009)

Tóth-Máthé Miklós: Mi lett volna ha..? (PADIF külön díj, 2010) 

 

Töprengések a 38 év ürügyén 

A furcsa az, hogy a 38 évből 17 évet nem kívülállóként, nem passzív nézőként éltem át a Diákszínpad életéből. Azt is mondhatnám, hogy néha talán nagyképűen, önző módon magaménak neveztem azt, ami semmiképpen  nem az enyém, a Diákszínpadot. Mondogattam, mondogatom az „én gyerekeim”, az „én diákjaim” és nyilván ez nem egy vérbéli rokonságra utaló kifejezés, hanem lelki-szellemi rokonságot árul el mindazokkal, akikkel életre hívtuk a lehetetlent is. 

Bolyaival együtt mondtuk és mondjuk: „a semmiből egy új, más világot teremtettem”, mert minden darab az üres térrel indul - a semmivel -, majd megtelik, életre kel, zajos, mozgalmas, olykor érthetetlen világ születik, mely sírásra is alig nyitja száját.

Aztán bömbölni kezd, ordítozik, hogy újra megnyugodhasson. Ez a lüktetés, ez a tempó, ez az „Élet”! A két dimenziós képvilággal elkényeztetett, leszűkített, behatárolt  közönség előtt újra életszerű, három dimenziós élményanyag kínálkozik, mely eszébe juttatja léte alapját, talán értelmét is, a vertikalítást.

Kezdetben, 1993 őszén 25 diákkal indultam, Tamási Ördögölő Józsiásával. Kórusban  mondták: „nem lesz ebből semmi, tanár úr!”. Szinte fájt a tehetetlenségem, bizonyítanom kellett, hogy van értelme, és újra meg újra nekirugaszkodtunk.

Aztán lassan megértettem, hogy egy-egy színmű a csodák sorozata. Valamiféle varázslat fogva tartja azt a közönséget és diákszínjátszót, aki tudja, hogy minden, amit lát/játszik, az csupán látszat, semmi köze a valósághoz, mégis helyben marad mindenki, a közönség passzív jelenlétével aktiválja, a diákszínjátszó aktív játékával passzív szemlélődésre sarkallja a közönséget.

Minden diák életében fontos a megmutatkozás, a játszás mozzanata, mint a személyiségfejlődés elengedhetetlen része. Kipróbálni azt, amit igazán álmodni sem mert volna. Valós életünk mások értékrendjéhez való kényszerű igazítása olykor bezár, elszigetel, megfojt. Most végre adódik egy lehetőség maszkkal vagy jelmezbe öltözve, magunkat elrejtve, akár olyan szerepek eljátszására is, amelyeket soha nem vállalnánk fel a mindennapi életünkben. Kulcsszavak: kipróbálni, eljátszani, egyáltalán merni akarni - szárnyakat adhatnak, és adnak nem egy diáknak, és ilyenkor születnek igazi csodák, ezért érdemes csinálni, ezért kell csinálni. A színpad az a hely, ahol bárki lehet reményvesztett szerelmes, koldus, király, öntelt senkiházi, csaló, csalódott, ittas, józan, gazdag, szegény, konok, lágyszívű stb. Bebújhat a diák sokféle karakterbe, kipróbálhatja magát gonoszként vagy világmegmentőként egyaránt. Azt a világot ismerheti meg, amelytől fél, mert igazán nem ismeri, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, mert benne sejti meg saját jövőjét, karrierjét.

Érdemes ezért „alázkodni, és a port szívni”? Talán, ha arra gondolok, hogy lélekben és értelemben több lehetek minden előadás után, mert önmagam felé indulok el, tulajonképpen magammal kell megharcolnom, háttérbe szorítanom érzéseimet, gondolataimat, emlékeimet, álmaimat, akkor igen, érdemes. 

Nincs művészet, alkotás, értékteremtés alázat nélkül. Alázat után jöhet a „a por szívás”, a munka, amely olykor abszurd, szinte sziszifuszi, értelmetlen, hiábavaló, mely lehangol, reményvesztetté tesz..., és aztán jöhet a taps, ami mindezt megcáfolja, feldereng bennünk a felismerés: volt értelme, értelme volt. Minden áldozat meghozza gyümölcsét.

Olykor érthetetlenül állt diákcsapat közönséggel és zsürivel szemben (Sakkmatt, EDIF 2001), mindenki tapsolt, a csoda úgy született meg, hogy észre sem vettük, csak akkor, amikor könnyekig meghatódva átvettük az elsőknek kijáró aranyozott Tháliát. 

Mindazt, amit ilyenkor teszünk, feledhetlen élmény, a közönséget magával ragadó, felemelő, mégsem úgy áll időtlen–időn át, mint egy-egy szobor vagy festmény, a pillanat magával ragadja és soha többé ugyanazt a produkciót meg nem ismételhetjük.

Hiába rögzítjük a modern technikai eszközök segítségével, már nem ugyanaz az élmény.  Talán épp ezért szép, hiszen a közönséget kimentjük egy kis időre a lapos képiség világából, újra életre kell bennük is az ,,ÉLET”.

                                                                         Molnár János

                                                                         Kovászna, 2010.10.13.